A Földön a második legnagyobb hulladéktermelő üzletág a ruhakereskedelem. Szándékosan nem azt írtam, hogy a ruhaipar, hiszen a hulladék nagy része nem a gyártás során keletkezik, hanem a kereskedő vállalatok által generált óriási mértékű fogyasztásból és pazarlásból. Míg a forgalmazó multicégek hatalmas haszonhoz jutnak, a ruhagyárak a valódi vesztesei ennek a folyamatnak. A 2013.04.24-én történt Bangladesi tragédia emlékére lett ez a nap a Divatforradalom Napja, erről itt olvashattok többet.
forrás: www.shwowp.com/the-dark-side-of-the-fast-fashion-industry
Mi magunk mit tehetünk a mértéktelen hulladéktermelés ellen? Eldönthetjük, követjük-e a fast fashion-filozófiát, ami azt diktálja: “Vedd meg, dobd el, vegyél másikat!” vagy odafigyelünk arra, honnan származnak a ruháink, mennyire tartósak, hogyan tudjuk minél tovább használni illetve újrahasznosítani, amit csak lehet.
Az utódaink már ebben a túlzott fogyasztásra ösztönző világban nőnek fel. A gyerekeim már tinédzserkorba léptek, mikor rájöttem, hogy mekkora a felelősségem / felelősségünk azzal kapcsolatban, hogy ne ezt az életmódot kövessék. Hogyan jutottam erre a felismerésre, azt szeretném most elmesélni:
30-40 évvel ezelőtt majdnem minden családban volt varrógép, bár közel sem volt olyan gépesített egy háztartás, mint napjainkban. Anyákról lányokra szállt a tudomány, hogy kell egy-egy ruhát átalakítani, nadrágot felhajtani. Akinek nem volt varrógépe, az megoldotta a kisebb javításokat kézi öltésekkel. Az általános iskolában a gyakorlati órán tanultunk kézzel és géppel is varrni, kötni, horgolni. Talán a korosztályomból még sokan őrzik ezeknek az óráknak az emlékét.
A családban használatban van még ez a 40 éves “bivaly” Neumann varrógép, jól működik, bármit kibír. (saját fotó)
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy anyukám varrta az összes ruhámat. Amikor nőttem kicsit, akkor még lehetett bővíteni a nadrágot, szoknyát, vagy leengedni a hosszából. Évekig megőriztük a legszebb darabokat, sokszor átalakítva, átszabva újra hordtuk, és a maradék anyagok sem vesztek kárba.
Családi indíttatásból és belső késztetésből a ruhaipari pályát választottam, az ágazat egyre romló helyzete miatt mégis hamar elhagytam a szakmát, sok évfolyamtársamhoz hasonlóan.
Huszonévesen, miközben már más területen dolgoztam, otthon még teret engedtem az alkotó szenvedélynek. Amíg kicsik voltak a gyerekeim, sokat varrtam: falvédőt, függönyt, patchwork ágytakarót, játékokat, jelmezeket, ünneplő ruhákat, lakásdekorációt. Sokszor sikerült a gyerekeket bevonni a “rongyozásba”, velem együtt öltögettek vagy kötögettek.
Aztán felgyorsult az életünk, munka, iskola, edzések sora jött és átálltunk arra, hogy a fast fashion-boltokban villámgyorsan mindent megvettünk, amire szükségünk volt – és azt is, amire nem – mert mindent lehetett már kapni, és milyen olcsón! A méteráru többe került (a jó fajták ma is többe kerülnek), mint megvenni a kész ruhákat. Akkor még nem láttam a minőségbeli különbséget a kettő között. Kiábrándultan könyveltem el magamban, hogy hiába tudok varrni, semmi értelme, ha már minden kapható fillérekért. A varrógépemet évekre száműztem a szekrény mélyére. Attól kezdve pár év alatt a ruhásszekrényeink megteltek unalmas színű és fazonú, mindenhol kapható, vacak anyagú tömegcuccokkal, a gyerekek ruhái hamarabb tönkrementek, mint ahogy kinőtték. Amennyire szerettem régen öltözködni, annyira nem érdekelt már, mit veszek fel. Egyik ruhámat sem szerettem, és nem is álltak jól. Egyszer csak azt vettem észre, hogy összesen két nadrágot és pár felsőt váltogatok napról napra, a rengeteg fölösleges rongy meg csak foglalja a helyet a szekrényben.
Körülbelül 5-6 éve, hogy valamiféle hiányérzettől vezérelve elővettem a varrógépet, és elkezdtem újra varrni. Előpakoltam az összegyűjtögetett anyagaimat, tervezgettem, és nagy nehezen összeállt egy kész ruhadarab. És akkor, miután megszenvedtem vele, kész lett és nem lett rossz, hirtelen jött a felismerés, hogy nekem ez az igazi BOLDOGSÁG. Rájöttem, miért is szerettem a varrást régen, mennyire más érzés egyedi, szép holmikat készíteni és viselni. Nem lehet összehasonlítani a készen vett ruhákkal, hogy olcsóbb vagy drágább, mert az az érzés, hogy saját készítésű, felülmúlhatatlan!
Hiszen tudom, hogy az a bizonyos ruha két napig készült, hogy egyes részeket újraszabtam, hányszor kibontottam, hogy szebben simuljon, hogy jobban elfedje, amit el kell takarni, és pont addig érjen, ahogy én szeretem. Eszembe jutott, hogy régen micsoda öröm volt az is, amikor az egyik szoknyám anyagából éppen annyi maradt, hogy még kitelt belőle egy ruhácska a kislányomnak és egyszerre vettük fel. És amikor a kisfiam volt kétéves, milyen büszkén feszített a neki varrt ünneplőben: “Anya varrta nekem!”. Utólag sajnáltam az elmúlt sok évet, hogy elhanyagoltam a varrást és nem adtam tovább mindazt a lányomnak, amit én könnyedén megtanultam gyerekkoromban.
forrás: pixabay.com
Azóta újra fontos szerepet kapott az életemben a szabás-varrás, és most már nem akarom abbahagyni, mert rájöttem, igenis van értelme. Belevetettem magam és nagyon élvezem. Hogy meg lehet-e belőle élni? Tudok pár jó példát erre is. Arra azonban mindenkit biztatok, aki egy kis késztetést érez, legalább hobbi szinten tanuljon meg varrni. Ha néhány ruhadarabot megmentünk a kidobástól, új holmik vásárlása helyett, máris megérte!
Regisztrálj az IdaStyle.hu oldalon, és küldök havi 1-2 e-mailt az új blogcikkekről, ingyenes és megvásárolható szabásmintákról, varrási ötletekről és tanfolyamokról.
Elérhető vagyok itt is: Facebook Instagram Pinterest
Jelen blog és az idastyle.hu weboldal teljes tartalma a saját munkám, melyet szerzői jog véd. A nem saját képeknél feltüntetem az eredeti forrást. Az oldalon megjelent írások és fotók másolásához nem járulok hozzá. Kérlek, hogy az egész cikket oszd meg, forrással együtt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: